Édesapám nevét viselő művészeti iskola szakmai tanácsadójának lenni egyszerre öröm és felelősség.
képzésünk szakmai vezetője
Öröm, hogy a színművészet iránt fogékony gyerekek számára neve fogalommá válhat, és felelősség, mert mi, az iskola alapítói olyan képzésre vállalkoztunk, ahol a gyerekek bátorságát, kiállását, személyiségét növeljük. A színházzal az életre nevelünk. Számomra csoda volt, amikor megláttam apám jelmezét az öltözőjében a fogason. Láttam a Csongor és Tünde, a Volpone, a Fizikusok című előadásokban, no meg Lőrinc barátként. Tőle tanultam meg, hogy a színház nem játszótér. Diákszínjátszóként kezdtem, és büszke voltam apámra, aki úgy mondta el egy ünnepségünkön Ady Őskajánját, hogy izzott a tornaterem. Édesapám persze megnézett engem is, mint Moliere botcsinálta doktorát. “Lalikám, mi a baj?” – kérdezte aggódva anyám, apám arcát fürkészve az előadás után. De apám csak annyit volt hajlandó mondani, hogy “baj van”. Tudta, a tehetség útravaló ajándék, jól kell vele gazdálkodni. Én hiszem, hogy a tehetség az eredetiségből származik; ez pedig nem egyéb, mint a gondolkodás, látás, értelmezés és ítélés különleges módja, melyre sajátos módon a drámapedagógia segítségével tanítványainkat neveljük.